Skip to content Skip to footer

A terepfutás a sejtig történő nagymosás! – Interjú Kővári Szilviával

Elmondása szerint ő csak egy hétköznapi, 45 éves nő. Ehhez képest 42 évesen, életében először lefutotta a 42,2 kilométeres maratoni távot. 2020-ban, három évvel később már a terepfutás a szenvedélye és egy 84 kilométeres versenyre készül komoly szakmai segítséggel. Kővári Szilvi számomra sokkal inkább egy tudatos küzdő, mint egy hétköznapi 45 éves nő.

Ha jól tudom, viszonylag későn kezdtél el futni és volt is egy szünet az életedben, amikor nem is sportoltál. Mesélsz egy kicsit arról, hogy hogyan kezdődött, miért hagytad abba és miért kezdted újra?

Talán kezdjük azzal, hogy én egy totál hétköznapi 45 éves dolgozó nő vagyok, anya, feleség, futó.
A sport már egészen korán meghatározó volt az életemben, lévén édesapám és később a húgom is tornász volt a Spartacusban. Ehhez nekem csak annyi közöm volt, hogy néztem az edzéseket, mivel semmi affinitásom nem volt a tornához. Tettünk egy rövid próbát, de inkább vicces volt, mint jó. Én ide csak bámulni jártam a sportolókat és vártam a húgomra, hogy hazakísérjem. Jött a kérdés, ugyan mi legyen velem, nekem mit kellene sportolnom? Éreztem, hogy dübörög bennem az erő, de nem tudtam mit kezdjek vele.
Csatlakoztam barátnőim különböző edzéseihez, de valahogy minden untatott. Egy újabb ötlet volt az atlétika, így kerültem el a Csömöri úti MTK pályára. Hamar kiderült, hogy kizárólag a futás érdekel. Imádom a mai napig is a futásaim elején, ahogy kiszakad az emberből az energia! Ott rendben voltam pár évig, de aztán az iskolai elfoglaltságok, meg a tipikus fiatalkori élethelyzetek valahogy fontosabbak lettek. Így kikopott az életemből a sport, a futás. Valahogy nem foglalkoztatott egy darabig.
Évekkel később régi gyermekkori vágyból fakadóan elkezdtem lovagolni. Pár év elteltével saját lovam is lett, egymás után három is. Remek időszak volt, sok nagyszerű embert ismerhettem meg. Kisebb díjugrató versenyeken is indultam, de ez a fajta versenyzés nem bizonyult sajátomnak. Egyrészt későn kezdtem, másrészt hajlamos vagyok az izgulásra, ami a rövid díjugartó számokban nem szerencsés. Ez a futóversenyeken szinte lényegtelen számomra, mert van ideje az izgalomnak bőven elillanni mondjuk egy maratoni távon.
Valaki egyszer azt mondta, hogy a langyos víznél a hideg is jobb, mert a langyos az fürdeni hideg inni meg meleg, hát így vagyok én általában mindennel. Vagy csinálok valamit 100 százalékon, vagy nem csinálom. Az életem így megint nagy fordulatot vett, és lezártam ezt a lovas korszakot is.
Ugyan futóként sem tartozom az élvonalba, sőt, de azt, ami tőlem telik teljes erőbedobással hozom, és hatalmas örömet okoz. Elégedettséget.

Szemellenzősen mondhatnám, hogy nem értem miért nem fut mindenki hiszen ez fantasztikus érzéseket hoz elő.

Érdekes módon azt, hogy újrakezdtem a futást, megint csak más hozta be az életembe. A férjem megismerkedésünkkor hobbiszinten futott, kerékpározott. Bár korábban más sportágat űzött komoly szinten, felnőtt korában az állóképességi sportoknak kezdett hódolni. A tőle kapott inspiráció hatására elkezdtem én is egy idő után újra futni, ami nyilván bődületesen rosszul ment, de ez nem szegte a kedvemet. Rá kellett jönnöm, hogy imádom a fizikai kihívásokat! Ahogyan Ő egyre komolyabb megmérettetésekbe vágott bele, sokszoros maratonista és négyszeres teljes távú Ironman lett közben, így haladtam én is.

Emlékszem, a nagy kihívás az volt számodra pár éve, hogy 42 évesen lefusd a maratoni távot, azaz 42,2 kilométert. Mostanában már rengetegen futnak maratont, ettől függetlenül ez hatalmas teljesítmény. Mennyire tűnt számodra ez a felkészülés elején nagy kihívásnak?

Az első mérföldkő a 10 kilométer lefutása volt. Később a félmaratoni táv teljesítésén dolgoztam, mindezt persze család és munka mellett.
2016 őszén vártam a férjemre egy újabb maratoni verseny befutójában, amikor megfogalmazódott bennem, hogy ez kell nekem is. Hatalmas hősnek láttam mindenkit, aki teljesítette a távot!

A mai napig imádom a célterületet. Kevés meghatóbb helyet tudok elképzelni! Én simán megkönnyezek idegeneket is, leírhatatlan érzelmekkel találkozik ott az ember. Érdemes mindenkinek megtapasztalnia!

Szóval ott pattant ki a fejemből, hogy a következő évben bizony én ezt megcsinálom! A ráadás, hogy 42 éves lettem, szóval akkor stílusosan ezzel ünneplem magam, akkor futom le életem első 42 kilométerét. Egyáltalán nem sejtve, hogy mi veszi ezzel kezdetét, elindultam ezen az úton.

Hogy élted meg belülről azt, hogy sikerült az álmod?

A férjem irányításával végigcsináltam egy nagyjából 10 hónapos felkészülést, maximálisan támaszkodva az ő tapasztalataira. Meglehetősen szorgalmas és precíz vagyok, így aztán a létező összes dolgot megcsináltam, amit javasolt. Persze videókat is néztem, utánaolvastam aminek csak lehetett. Rengeteg sportoló barátunk van, velük persze a legtöbbször a sport a téma, így mindenhonnan csipegettem ötleteket, tippeket, amivel közelebb éreztem magam a célomhoz.
És aztán véghez vittem, “közéjük” tartozom! Hős lettem én is a magam szemében. Én, egy 42 éves dolgozó családanya. Én, aki semmi különleges képességgel nem rendelkezem, megcsináltam csupán azért, mert nagyon akartam!
Meghatódtam saját magamtól. Ez a mai napig így van, a befutókban általában eltörik a mécses.

Rengeteg munkával sikerül elérni a célt. Te nem álltál meg itt. Mi vitt tovább és hogy jött a váltás az aszfaltról a terepfutás irányába?

Persze, itt nem álltam meg. Egyszerűen szeretünk sportolni a férjemmel, együtt edzünk nagyon sokszor. Szépen lassan átalakultak a futási szokások, egyre több terepfutás került az edzéseink közé. Eleinte pusztán csak azért, hogy erősödjünk. Korábban mondjuk azt valahogy nem tudtam elképzelni, hogy én ebbe így beleszeretek! Ahogy említettem, egyre komolyabb kihívásokat célzunk meg a férjemmel. Ő, mint Ironman jobb időn belül szeretne teljesíteni, engem a távok folyamatos növelése érdekel a terepfutásban. Szeretem feszegetni a határaimat. Persze el fogok érkezni a reális korlátaimhoz lassacskán, lévén nincs több szabadidőm, ami a sokkal nagyobb dolgokra való felkészüléséhez elengedhetetlen lenne.

Szeretünk versenyeken részt venni. Egyrészt az edzéseknek célt ad, másrészt így esély sincs a lustálkodásra, harmadrészt magával ragadó hangulattal bírnak a versenyek.
Ja, és imádom az érmeket! Nem is indulok el olyan versenyen, ahol nem kapok, mert jó visszagondolni a megmérettetésekre, és mert nekem ez kell a nehéz pillanatokban. Az egész napos munka után esténként nem olyan könnyű ám belekezdeni az edzésekbe. Télen-nyáron, időjárási viszontagságoktól függetlenül menni kell, mert a feladatot végre kell hajtani. Szóval egy pillantás a falon az érmekre, előjönnek a célok, érzések és megyek is a dolgomra.

Egyre komolyabb versenyeken és hosszabb távokon is elindulsz, mire készülsz ebben a szezonban?

Az év első felében a fő versenyem, több kisebb mellett, május 31-én az Ultra Trail Hungary versenyen a Szentlászló trail lesz. Ez a terepfutó verseny 84 kilométer hosszú és 3100 méter szintemelkedés van benne. Extra nehezítő körülmény a hajnal 2 órás indulás. Vaksötétben be az erdőbe, remek kalandnak ígérkezik. Ezt a versenyt a terepfutók ünnepeként emlegetik, joggal! Ehhez a versenyhez minden évben visszatérek, egyszerűen imádom. Kezdtem egy 30 kilométeres számmal, majd tavaly futottam itt az első ultra távomat, 55 kilométert teljesítettem. Elképesztő sokat adott az első ultrám, fantasztikus volt megélni!

Engem egyre kevésbé érdekel, hogy egy adott versenyen mennyi idő alatt végzek. Maga a teljesítés, sokszor a fizikai korlátaim átlépése tölt el elégedettséggel. Persze olykor ez az érzés csak a futást követően jön, de mindig megérkezik.

Nekem ugyanolyan nehéz, mint mindenkinek, csak én nagyon akarom. Pont ugyanazokkal a nehézségekkel nézek szembe. Vannak edzéseim, amit kimondottan nem szeretek, de ez is csak egy lépcsőfok a célomhoz. Igyekszem a nehéz dolgokon nem rágódni, megpróbálom kizárni ezeket, mert rányomja a bélyegét a teljesítményemre.

Szóval idén nagy fába vágtam a fejszém, ez már az a szint, ahol úgy éreztem fontos szakember segítségét kérnem, akinek valóban ez a szakmája. Két fő dolog motivált nagyon erősen ebben, először is ez számomra már akkora teljesítmény és akkora ugrás a korábbiakhoz képest, hogy akár benne lett volna a sikertelenség lehetősége. A másik, hogy ezt nem szeretném az egészségem rovására csinálni. Fontos volt számomra, hogy egy profi irányítása mellett tudjam az én kis amatőr vágyaimat teljesíteni. Így tavaly novembertől Imre Alexandra az edzőm.

A választásom több szempont miatt esett rá, de talán a számomra legszimpatikusabb tulajdonsága, hogy nő létére férfiakat megszégyenítő a keménysége. Nincs cukormáz, nincs púder, nincs lazsálás. Meló van, de az rendesen.
Az év második felében pedig szeretném a New York maratont teljesíteni. Ez egy regisztrációs verseny, nehéz bekerülni, de reménykedem. A bakancslistám élén áll!

Mit szól ehhez a családod, hogy nem mindennapi kihívások elé állítod magad?

Nyilván, mint amatőr sportoló az égvilágon nem tartozom senkinek elszámolással, nem akarok bizonyítani másoknak semmit csak magamnak. Azt nagyon nagy becsben tartom és az fontos, hogy a kislányom és a férjem büszkék rám!

Kedvencem az a totálisan hibás meglátása a nem sportoló embereknek, hogy én biztosan azért keresek újabb és újabb kihívásokat, mert valami hiányzik az életemből. Hát, kérlek szépen pont semmi!

Maximum némi plusz szabadidő. Kiegyensúlyozott családi életet élek, boldog vagyok, a terveimet támogatja a családom. Pláne, hogy a férjem ugyanúgy gondolkodik mindenről, mint én. Bár ő időnként úgy véli nem kellene ekkora dolgokat vállalnom, maximálisan mellettem áll és segít mindenben, mint ahogy én is így teszek az ő kihívásai kapcsán.
Az időm az egyetlen, amivel nagyon ügyesen kell bánnom. Strukturáltan kell élnem különben nem fér bele minden. Rengeteget dolgozom, sokszor napi 10-12 órát, van egy 18 éves kislányom, férjem, kutyáim. Ezek mellé jön be a sport. Szuperül hangzik az a közhely, hogy mindenkinek arra van ideje amire szeretne. Én már a 100 százalékot töltöm ki a dolgaimmal, így sajnos az alvásra elég kevés jut, pedig imádok aludni. Nagyon aktív család vagyunk, így mi nem is értjük azokat az embereket, akik kisebb lángon égnek.

Érdekelne, hogy azon felül, hogy mennyire komoly sportértéke van a teljesítményednek, mit ad Neked a terepfutás, az erdő? 

A terepfutás a sejtig történő nagymosás! Bár tudatosan kerülöm a stresszt, amit lehet kizárok, azért nyilván engem is elér. A futás remek módszer a felgyülemlett dolgok levezetésére. A terep különösen, hiszen annyi mindenre kell figyelni, hogy a lényegtelen dolgok kikopnak belőlünk.  Minden elismerésem az aszfaltos ultrafutóké, nos az nekem nem menne. Hiába születtem Budapest belvárosában, magamat nem tartom városi embernek. Legszívesebben egy erdő közepén laknék. Imádom az erdő nyugalmát, illatát, az állatok neszezését. A terepfutók azt szokták mondani, hogy az erdőben csak a lábnyomodat hagyd, és csak élményeket hozz ki magaddal. A legnagyobb szeretettel ajánlom a terepfutást mindenkinek, ennél jobb nincsen. Mint mindent, ezt is apránként kell felépíteni, de sokkal többet ad vissza, mint amit elvesz.

Vannak terveid a terepfutással a következő 5 évre? Meddig lehet űzni ezt a sportot biztonsággal?  

Mindig az adott évvel foglalkozom futótervek tekintetében. Persze vannak kósza ötletek, későbbi célok, de csak az előttem álló feladatra fókuszálok. Mondjuk bevillant már egy 100 kilométer feletti verseny gondolata, de ezzel a mostani nagy vállalásomig nem törődőm. Szerencsére a terepfutás egy olyan sport, amit bármeddig lehet űzni, így lehetőségem van minden bolondságban részt venni. Versenyeken csak a szintidő korlátozhat bármiben majd idősebb koromban.

Foglalkoztat az idő múlása, az életkorod?

Engem soha nem érdekelt a korom. Ez csak egy adat a hányas a lábam, hány kiló vagyok soraiban. Az egészségemre próbálok ügyelni, a külsőmre is, de semmi extrémet nem vetek be.

Arra törekszem, hogy a vitalitásom, az energiaszintem megmaradjon. A vérem pezsegjen, lelkes maradjak és derűs.

A tettvágy nélküliség hozza az öregséget. Az idő múlásával kapcsolatosan egyetlen dolog szokott időnkét kellemetlenül érinteni, amikor borús pillanatban az jut eszembe, hogy vajon mennyi ideig lehetek a gyerekem életében és a családoméban. Semmilyen más kontextusban nem merül fel bennem.

Mit gondolsz arról, amit sok helyen lehet hallani, hogy a nők 40 felett láthatatlanokká válnak?

Komolyan?? Ez nekem új! Valószínűleg erről azért nem hallottam még soha, mert ahogyan említettem ez a témakör abszolút nem érdekel. Sajnálom, aki ezen a mezsgyén halad. Talán annyi pluszt hozott számomra a korom, hogy hidegen hagynak dolgok, amiken korábban rágódtam. Nem érdekel mások véleménye. Nem vagyok egy rebellis alkat, de nem foglalkoztat mit gondolnak rólam. Senki nem jár az én cipőmben, mások bírálata nem engem határoz meg, az az övék, nem az enyém.

Fotók: terepfutas.hu, családi archívum

———-

Kövess minket Facebookon és Instagramon!

Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesülj legfrisebb tartalmainkról!



HozzászólásokHozzászólások bezárása

Szólj hozzá

project_fifty

Tudsz élni!

Iratkozz fel hírlevelünkre!