Skip to content Skip to footer

Elképzelésem sincs mit hoz a jövő, de szerintem csupa jót. – Interjú a Thaiföldön élő Szilágyi Stefániával

Stefi elismert fotósként dolgozott Magyarországon női magazinoknak, saját fotóstúdiót is nyitott. Aztán 2015-ben, gondos tervezést követően szociológus férjével Thaiföldre költöztek. Attila valóra váltottat régi álmát, búvároktató lett és azóta is oktatóként dolgozik Koh Tao szigetén. Stefi is új hivatást talált magának, különleges ékszereket tervez és készít betonból. Kíváncsi voltam hogy vannak, milyen az élet egy pici thai szigeten és ha most kellene dönteniük, vajon újra elindulnának-e.

Hatalmas döntést hoztatok 5 évvel ezelőtt, hogy elköltöztök a világ másik felére. Mi volt a motivációtok és milyen félelmeitek voltak?

A motiváció nem volt azonos kettőnk esetében. Attila több kalandra és kihívásra vágyott a sok év irodai munka után, én pedig a 20 év önkizsákmányoló szabadúszás után lassítani szerettem volna. A döntésünk utólag maximum szokatlan, de semmiképpen sem hatalmas. Azt hiszem, ha hazacszeretnénk menni bármikor megtehetnénk.  Lehet, hogy tévedek, mert nem próbáltuk ki, de a budapesti életünk potenciálisan ott folytatható, ahol abbahagytuk 4 éve, tehát ebben a tekintetben maximum felfüggesztettük magunkat, ami az eredeti karrierünket illeti. Ez most tisztábban érezhető így, az indulás környékén azonban valóban nagyon félelmetesnek tűnt, hogy esetleg felég mögöttünk a híd. Mostanra nem így érzem. Amikor megérkeztünk, nagyon megszeppentünk, arra tisztán emlékszem. Azt hiszem attól féltünk a legjobban, hogy vajon tényleg jó lesz e mindaz nekünk, amit kitaláltunk, és nem bizonyul-e tévedésnek az, hogy azt hittük, tudunk máshol és másképpen élni. Mert az elején minden nagyon más volt, mint otthon. Sokat segített, hogy megtaláltuk a házunkat, és ez lett az otthonunk.

Miért döntöttetek pont Thaiföld mellett?

Az eredeti terv az volt, hogy mindenképp a trópusokon szeretnénk élni. Leginkább Balira szerettünk volna költözni az ottani korábbi élményeink miatt, de mivel együtt költöztünk az akkor 12 éves kutyánkkal, így ki kellett zárnunk ezt az úticélt. Miután Koh Tao is kellemes benyomást tett ránk egy nyaralás alkalmával, illetve a kutya beutaztatása sem volt nagy ügy, ideköltöztünk. És persze nem mellesleg Koh Tao igazi búvárparadicsom, Attila itt végezte el a képzést, és itt is helyezkedett el.  

Mennyi ideig tartott a felkészülés az új életre még Magyarországon? 

Nagyon hosszan dédelgettük ezt az ötletet. 2012-ben fogalmazódott meg, és lassan körvonalazódott a többi részlete. Én például két évig tanultam indonézül, mert akkor még azt gondoltuk, hogy Balin fogunk élni. Attila az angoltanulásba vetette bele magát és két év alatt olyan magas szintre fejlesztette, hogy bele tudjon vágni a képzésbe angolul, illetve nem sokkal utána oktatóként is szinte kizárólag angolul kell kommunikálnia.

Be kellett fejezni a lakásunk átépítését, és lassan redukálni kellett a holmink mennyiségét is. Évekig apró lépésekben haladtunk, de komolyan gondoltuk. Esténként sokszor arról beszélgettünk egymással, hogy mi lesz, hogy lesz, amikor egyszer majd elköltözünk. Sokat nevettünk, hogy mennyire be vagyunk tojva, mert bizony néha olyan is volt. De végig komolyan gondoltuk, és tudtuk, hogy őrület lenne, ha nem éreznénk félelmet a bizonytalansággal teli jövőnkkel kapcsolatban.

Tehát nem hallgattunk a félelmekre, belevágtunk.

Nekem extra nehézség volt, hogy sok év magányos szabadúszás, és egy korábbi nagyon kellemetlen üzlettárs után az utolsó években megtaláltam azt az üzleti partnert, akivel végre nagyon harmonikusan tudtunk közösen dolgozni. A közös műtermünk létrehozása, és a munka, amit ott tudtam végezni, a legjobb része volt az életemnek, ezt fájó szívvel hagytam hátra.

Hogyan fogadta döntéseteket a közvetlen környezetetek, a család, barátok?

Hiába beszéltünk a tervünkről bárkinek ezek alatt az évek alatt, azt hiszem mindenki azt hitte, hogy viccelünk, vagy nem valódi az elhatározásunk. Amikor meglett a repülőjegyünk, és ezzel együtt a konkrét napja is a költözésünknek, az sokakat meglepett. Volt, aki őrültségnek tartotta, de inkább többen voltak, akik azt gondolták, hogy ez jó kaland lesz, érdemes belevágni. Az első egy-két év után azért már mindenki azt kérdezgeti, mikor jövünk haza, nem unjuk-e már. Nem hiszem, hogy könnyű megérteni másoknak, hogy ez miért volt egy jó ötlet, nekünk azonban jobb ötlet volt elindulni, mint otthon maradni.

Volt fix munkalehetőségetek, ami miatt elindultatok, vagy mindent nulláról kellett kezdeni, amikor megérkeztetek?

Semmi fix nem volt, csak az, hogy Attila befizetett a  búvároktatói kurzusra. Azt lehetett tudni, hogy ennél a cégnél csak azok tudnak később elhelyezkedni, akik náluk végzik el a tanfolyamot, de nem mindenkit tartanak meg. Őt megtartották, sőt így négy év után, tekintettel az oktatók nagy fluktuációjára, mára az “öregek” közé tartozik. Nekem régi vágyam volt a betonékszer, de a fotós munka mellett sohasem jutott idő a kísérletezésre, ami ehhez kell. Itt belevágtam, sokat bénáztam, aztán lassan, organikusan elkezdett alakulni a technológia, a stílusom, és a forgalmazás is. Az első évünk közepén engem pedig megtalált egy napi pár órás távmunka, amit nagyon megszerettem.

Hogy képzeljük el azt a belső utat, amit bejártál a kiköltözésetek előtt és után? Milyen örömök, kihívások, vívódások, nehézségek és örömteli pillanatok adódtak?

Az én esetemben sok minden változott. A Budapesten beágyazott életemben kialakított erős identitásom nagyban támaszkodott a munkám és a környezetem visszajelzéseire. Itt sokkal inkább vagyok légüres térben, mert nem lehetséges ezt átültetni ebbe az új életbe, és nem is célom. Ahogy az sem, hogy önmagam a munkámmal azonosítsam túlnyomó részben.

Ez az út az elején inkább a veszteség érzését jelentette, illetve azt, hogy ráeszméljek arra, hogy nem lehet ismét az a célom, hogy elismert “bármiként” akarjam magam definiálni.

Nagyban segített ebben az, hogy életemben először elkezdtem egy olyan pozícióban dolgozni, ahol nagyon konkrét elvárások mellett kellett elvégeznem a feladatom, azonban az egómra nem volt szükség. Ez egy távmunka volt, pár óra naponta. Azt hiszem, aki alkotómunkát végez, az együtt tud velem érezni abban, hogy nagyon megterhelő tud lenni évtizedeken keresztül, hogy az elvégzett munka minősítése annyira képlékeny, hogy igazán nehéz megélni az elégedettséget. A legnagyobb siker mellett is érezheti magát imposztornak az ember, és gyakran megsemmisítő egy jól elvégzett feladat váratlan kritikája. Nekem terápiásan hatott az, hogy lehet úgy is dolgozni, hogy teljesen konkrét elvárások mentén, teljesen konkrét elégedettséget lehet érezni.

Természetesen mindez az ékszerekre már nem lehet igaz, ott ugyanúgy bajban vagyok sokszor önmagammal, de mostanra jobban kezelem ezt a problémakört.

Nehéz megbirkózni azzal a bizonytalansággal, hogy nem látjuk, hogy itt, vagy máshol leszünk-e egy év múlva, hogy hazamegyünk-e valamikor. A nagy szabadság egyik ára a mi esetünkben az, hogy a legközelebbi jövőnkön kívül semmi sem tudható biztosan. Ez néha rossz érzés, néha pedig kimondottan örömmel is el tud tölteni.  Mert a jelenünk, régebben saját magunk számára is „science fiction” volt, el sem tudtuk volna képzelni, hogy ennyi kalandot élünk majd át egyszer. Tehát van okom bízni abban, hogy a bizonytalan jövőnk jót fog hozni.

Mi volt a legnehezebb az új életetek kialakításában egy idegen országban? 

A bürokrácia itt is ördögi, de az évtizedes magyar tréning miatt nem ér annyira váratlanul minket, mint a fejlett világ más állampolgárait.

Thaiföldön is dolgozol fotósként?

Nem sokat, leginkább ötvösöknek készítettem ékszerfotókat, mert ha miattuk összeraktam a kis stúdiómat, akkor legalább a saját dolgaimat is lefotóztam. Az ékszerfotózás távolról sem a kedvencem. Nagyon macerás műfaj, és mivel én vagyok a megrendelő, nagyon szigorú vagyok magamhoz.

Hiányzik a fotózás?

Igen, és hála istennek a régi vendégeim közül sokan megvárnak, mert minden évben amikor hazalátogatok, szoktam pár fotózást vállalni. Ráadásul nekem a műtermi portré és családi fotózás az igazi kedvencem. A fotózás nagy-nagy általánosságban nem érdekel. Csak azok a képek fontosak, amelyeket majd évtizedek múlva is falra szeretnének tenni a családok. A képnek a falon a helye, a többi elkallódik, attól tartok.

Ahogy már szóba került, belekezdtél egy sikeres, új, kreatív vállalkozásba, létrehoztál egy saját márkát, a Stef.co concrete jewelery-t, betonból készítesz különleges ékszereket. Hogy jutottál el az ékszerekhez és ehhez a szokatlan alapanyaghoz?

Megláttam és beleszerettem. Mostanában más formaöntésre alkalmas anyaggal is kacérkodom. Nagyon modern anyag, és nagyon meglepő milyen jól lehet vele „öltöztetni” a hölgyeket.

Alapvetően mindig is szerettem a statement műfajt az ékszerekben, és a betonnál jobb alapanyag nincs is erre.

Gondolom elfogja a sárga irigység azokat, akik meghallják, hogy egy trópusi szigeten éltek. Milyen európaiként az élet Koh Tao-n? 

Ez a sziget tele van expatokkal. Közel száz búváriskola kínál kurzusokat a világ minden nyelvén, így az oktatók is mindenfelől jönnek. Ráadásul a turisták, akik idejönnek megszerezni a képesítést, (hogy aztán merülhessenek bárhol a világon) szintén sokan vannak. A szolgáltatók igyekeznek kiszolgálni az igényeket. A legtöbb termék ugyan csak online rendelhető és a tejtermékek értelmetlenül drágák, nem érzem, hogy nagyon egzotikus életet élnénk. Az, hogy egy szigeten élünk, annyit jelent, hogy extrém rossz idő esetén leáll a hajózás, és akkor lehet hiány az ellátásban, de ez valóban nagyon ritka. És igen, itt meleg van, a rossz idő sem jelent hideget csak szelet és esőt. Ha valaki szereti a meleg párás időt, ahogy én, az nem fogja rosszul érezni magát itt. A tökéletes naplementék és a pálmafák tényleg jobb díszletei a mindennapoknak, mint egy nagyváros, de négy év után nekünk már nem egzotikus, viszont továbbra is lenyűgöző. Vannak azonban olyan dolgok, amiket nem is képzeltem, hogy mennyire lehet élvezni. Ilyen a motorozás, a falusi tempó, és a feszültség, ingerültség nagyon alacsony foka.

Mennyire alakult át az életetek, az élethez való hozzáállásotok?

Én hatalmas gyűjtögető voltam, és nagyon szerettem vásárolni. Ennek a hátrányát akkor tapasztaltam meg amikor elkezdtünk elcsomagolni Budapesten. Ott kezdtem elengedni, ez azóta is tart. Itt még sóvárogni sem lehet semmi után, annyira nincs semmi.

Nagyon érdekes mennyire kevés valójában az elég.

Mostanában rákaptam a főzésre, mert a helyi kínálat már egyhangú. Ezt sosem gondoltam volna magamról, ugyanis ezelőtt sohasem főztem. Régen rengeteg ember vett körül mindig, itt az időm legnagyobb részében egyedül vagyok, mert itthon dolgozom. Nagyon megszerettem ezt a fajta egyedüllétet, de rászoktam a podcast hallgatásra, így sok érdekes dolgot tanulok, ezt nagyon élvezem. Nem szoktam unatkozni.

Attila ezelőtt nem volt társasági ember, lassan oldódott új környezetben. Mostanra viszont kimondottan élvezi, hogy pár naponta új csoportnak oktatja a búvárkodást, és sok-sok emberrel van körülvéve egész álló nap.

Elmondható, hogy igazi slow life értékek szerinti életet éltek, elégedettek vagytok? 

Ez csak rám igaz, a férjem élete nem kimondottan slow. De ő élvezi a nyüzsgést, ezért is van itt. Nekem jól esik, hogy annyi a dolgom általában, ami bele is fér a napomba.

Hogy néz ki egy átlagos napotok, mit csináltok?

Attila reggel 6:30 körül indul el dolgozni, mert a hajó 7-kor fut ki. Én általában hajnal 4-5 óra körül kelek, mert a kakasok akkor kezdenek rikácsolni, ezt nem tudom megszokni. A napom zömmel a műhely-konyha-bevásárlás-számítógép négyszögben zajlik, mikor egyikre ráunok, áttérek a következőre. Szombatomként egésznapos főzést tartunk egy barátunkkal, így egész hétre van meleg étel. Este korán fekszünk, 9 óra körül már ágyban vagyunk, néha filmet nézünk, és néha van valami kis rendezvény is, amire elmegyünk, de ez ritka. A korai kelés miatt nehéz este élénknek maradni. Az ékszerek készítésével töltöm a legtöbb időt, de nem feltétlenül vagyok egyformán termékeny mindig. Vannak időszakok amikor az ihlet keresése visz el sok időt nem pedig a kivitelezés.

Hiányzik valami a magyarországi létből? Azt kaptad az új környezettől, amire számítottál és amit reméltél?

A családon és barátokon kívül: nekem az EMENTÁLI , Attilának a túrórudi.  És igen, jó itt lenni. A lassú élet, amire vágytam az bevált, nem okozott csalódást

Hogy vagy te magaddal a költözés óta? Foglalkozol az idő múlásával? Hogyan éled ezt meg?

38 éves voltam amikor elköltöztünk, idén 43 leszek. Kezdek picit néni lenni, például szemüveges lettem, de nem csak én, hanem az Uram is. Másrészt viszont egészségesebben élek, mint otthon. Minden nap 7-8 órát alszom, ez elképzelhetetlen volt ezelőtt.  Próbálok méltósággal öregedni, mentálisan frissen tartani magam és karban tartani a korpuszom. A négy évvel ezelőtti önmagamhoz képest jobb formában vagyok, nem vagyok elégedetlen magammal, remélem ezt a jó szokásomat megtartom a következő évtizedekben is. Ráadásul az egész napom egy farmersortban és pólóban töltöm, nem nagyon menekülhetek magam elől 😊 A férjem az egész napját bikinis kamaszlányok közt tölti, kell a magabiztosság számomra, hogy pont úgy vagyok jó ahogyan éppen vagyok. Nagyon tanácstalan vagyok, hogyan képzeljem el magunkat tíz-húsz év múlva, nincs minta előttünk, nincs ösvény, amin járhatnánk.

 Elképzelhetőnek tartod, hogy valaha visszaköltöztök Magyarországra?

Oh, hát a mi életünkben a horizont nagyon közel van, nem látunk messzire. Amikor ezeket a sorokat írom, éppen felfordult a világ, a járvány miatt. Az életünk jelenleg sokban múlik a turizmus virágzásán, és sajnos most éppen ez sem áll jól.  Magyarországra hazatérni egy biztos B terv, de még nem fontolgatjuk. Szívesebben mennénk tovább, mint visszafelé, de ha úgy alakul, hogy ismét Budapest lesz az otthonunk, akkor sem lennénk már ugyanazok, akik azelőtt voltunk. Ha hazaköltöznénk, sok mindent másképpen csinálnék, mint azelőtt. A lassú élet valószínűleg nem lehetne ugyanannyira lassú, mint itt, de nem is hajszolnám többé annyira magam.

Elképzelésem sincs mit hoz a jövő, de szerintem csupa jót.

———-

Kövess minket Facebookon és Instagramon!

Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesülj legfrisebb tartalmainkról!



HozzászólásokHozzászólások bezárása

Szólj hozzá

project_fifty

Tudsz élni!

Iratkozz fel hírlevelünkre!