Skip to content Skip to footer

Nincs annál jobb érzés, hogy pozitív hatással lehetek mások életére – interjú a Travellina blog szerzőjével, Kisgyörgy Évával

138 országban járt eddig és az a terve, hogy végigjárja mindet, ahova el lehet jutni. Travellina, azaz Kisgyörgy Éva szinte mindenki számára ismerős, rengetegen követik a blogját, olvassák részletes és tartalmas útibeszámolóit gyönyörű külföldi úticélokról és Magyarországról egyaránt. Mi ennek az energikus nőnek a motivációjára voltunk kíváncsiak, aki mindig mosolyog, mindig pozitív és állandóan pörög. 

Azok számára, akik esetleg mégsem ismerik a történetedet, elmeséled hogy lettél a New York-i tőzsde elemzőjéből főállású utazó blogger, a népszerű Travellina blog szerzője?

Végzettségem szerint közgazdász (és másoddiplomásként szociológus 🙂 ) vagyok, és két dolgot mindig adottnak gondoltam az életemben. Az egyik az, hogy én igazi kis szorgos alkalmazott típusnak születtem, akiben fel se merült az, hogy az élet más is lehet, mint hogy bejárjak dolgozni és ott a maximumot nyújtsam. Ezt hoztam otthonról. A másik alaptétel az volt, hogy a szabadság egyetlen dologra való: utazásra. Ezt fogalmam nincs, kitől örököltem. A két multinál töltött 20 év alatt soha nem fordult elő, hogy a szabadság egyetlen napját másra, például pihenésre vagy ügyintézésre fordítottam volna. Azokat a dolgokat megoldottam másképp. Aztán 2011 végén hirtelen kivonult a cég a tőzsdéről, aminek én a tőzsdei jelentéseit írtam és felborult a munka és a szabadság addig remekül működő egyensúlya. Bár kevesebb feladattal és fizetéssel maradhattam volna, gondoltam, kicsit kivonulok a mókuskerékből. Aztán ez olyan jól sikerült, hogy így maradtam.

Mennyire volt nehéz a váltás a multis alkalmazotti létből a szabadúszó irányba? Milyen kihívásokkal szembesültél?

Nem volt időm gondolkodni ezen, mert ez váltás egy időben volt azzal, hogy elvesztettem az anyukámat és a papám egészsége is megrendült. Leginkább rá fókuszáltam, vele akartam minél több időt tölteni, így azon voltam, hogy találjak olyan pénzkereseti lehetőségeket, melyek nem kötnek irodához. Így vágtam bele rövidtávú lakáskiadásba és magazinok részére utazási cikkek írásába.

Mennyire tekinted munkának azt, amit az elmúlt pár évben csinálsz?

Ahogy én csinálom a bloggerkedést, az kőkemény munka, viszont annyira szeretem csinálni, hogy mégsem érzem annak. Arra gondolok, hogy a legtöbb kollégához képest én egész biztos sokkal több időt fordítok a weblapra, a blogbejegyzések megírására, az olvasók leveleinek megválaszolására – naponta átlag 4-5 óra ezzel telik. Néha bizony kell egy kis önfegyelem, hogy egy fárasztó nap végén leüljek és végezzek mindennel – az instagram sztoriktól a kommentek kezeléséig. De teljesen más úgy tölteni időt valamivel, hogy azt nem egy főnöknek, egy cégnek csinálod, hanem magadnak.

Arról nem is beszélve, hogy rengeteg kedves visszajelzést kapok az olvasóktól. Egyszer-egyszer a cégnél is megdicsértek, de egész más az, amikor olyan levelet kapok, hogy miattam indult el valaki utazni vagy az én kalauzom segített neki egy ország felfedezésében. Nincs annál jobb érzés, hogy pozitív hatással lehetek mások életére. Nekem nincs gyerekem, egy kicsit a blog az, amit több mint húsz éve dédelgetek és általa a követőim azok, akiknek remélhetőleg örömet és új ismereteket tudok átadni.

Mindig egyedül utazol. Nem szeretnénk feltenni a – valószínűleg ezerszer hallott – standard kérdést, hogy “nem veszélyes ez?” Inkább arra lennénk kíváncsiak, hogy miért utazol egyedül?

Egyszerűen nincs olyan ismerősöm, akivel jobb lenne az utazás, mint egyedül. Tettem rá kísérletet többször, nekivágtam akkori párommal, barátokkal, vagány csoporttal, mindenhogy, de a végén mindig megállapítottam, én úgy érzem magam a legjobban, ha teljesen szabadon utazhatok, nem alkalmazkodva senkihez.

Annyira szeretem az utazást, hogy ebben végtelenül önző vagyok – mindent pontosan úgy akarok csinálni, ahogy az nekem a legjobb.

Mit kaptál és mit kapsz attól, hogy a világ 138 országát egyedül jártad be?

Adott egy 155 centis nő egyedül és hiába vagyok 53 éves, úgy kezelnek, mint egy óvni való gyereket (nevet). Azt hiszem, mindig és mindenhol kihozom az emberekből azt az ösztönt, hogy vigyázzanak rám, segítsenek és emiatt több évtizednyi utazás után se tudnék beszámolni olyanról, hogy bárhol barátságtalan vagy ellenséges fogadtatásban részesültem volna. Úgy gondolom, másokkal utazva nem tapasztaltam volna meg ennyi segítőkészséget, nem elegyedtem volna szóba ennyi helybélivel, egyszerűen egy csomó jó élményről lemaradtam volna.

A másik vetülete az egyedül utazásnak, hogy állandóan saját magamnak kell megoldani minden problémát, így otthon sem esem kétségbe váratlan helyzetektől és nem érzem azt, hogy bárkinek segítségére rá lennék utalva. Az ember megtanulja, hogy gyorsan alkalmazkodjon változó helyzetekhez – legyen az egy törölt repülőjárat vagy épp otthon bármi váratlan fordulat az életben.

Hogyan boldogul egyedül egy 45 év feletti nő a nagyvilágban utazóként?

Nem látok nagy különbséget abban, hogy egyedül utazó férfi vagy nő, és még abban sem, hogy 20 évesként vagy 50 évesként indul az ember egyedül útnak. Mindenféle utazóból van millió a világban, talán csak nekünk, magyaroknak furcsa ez.

Persze néhány dolog megváltozott az évek során. Ma már valamivel több komfortra van szükségem, nem tudom elképzelni magam többágyas hostelszobában, és kicsit óvatosabban vágok bele fizikailag megterhelőbb kalandokba – van pár dolog, amit régen bevállaltam, és ma már nem tenném, mint pl. a raftingolás a Zambezin vagy több napos sátras túra Maliban. Na és ahogy mondani szokták – ha leejtek valamit, ebben a korban kétszer is meggondolom, hogy lehajoljak vagy leguggoljak érte.

Vannak helyzetek, amikor hátrányát érzed annak, hogy egyedül utazol nőként?

Leginkább arab országokban néznek kicsit furcsán, hogy egyedül utazó nővel találkoznak, ilyenkor elütöm a kérdést azzal, hogy tulajdonképpen a férjemmel jöttem, csak ő éppen tárgyaláson van. Nem vagyok egy füllentős típus, de ilyenkor egyszerűbb rövidre zárni a faggatózást.

Nagyon kevés hátránya van az egyedül utazásnak – maximum az, hogy nem oszlanak többfelé a szállás- vagy autóbérlési költségek és néhány praktikus dolog, például amikor nincs kire hagyni a csomagot egy pályaudvaron, amikor kimész a mosdóba, cipelhetsz mindent magaddal.

Ha nyitott szemmel járunk az interneten, Facebook-on felfedezhető, hogy tele van olyan csoportokkal, fórumokkal, ahol egyedül utazó nők csatlakoznak egymáshoz virtuálisan, segítik egymást ötletekkel, tanácsokkal. Te tagja vagy ilyen közösségeknek? Egyáltalán, kötsz barátságot az utazásaid során?

Igen, több utazási csoportnak is tagja vagyok, és igyekszem mindig hozzászólni, ha tanácsot tudok adni. Időnként én is megtorpanok a szervezés során és ilyenkor én is kapok jó ötleteket. Azt nem tudnám elképzelni, hogy útitársat toborozzak – még a legjobb barátaimmal se indulnék el, idegenekkel meg aztán végképp lutri lenne. De mindenki más, van, akinek egyszerűen szüksége van útitársra, úgyhogy jó, hogy vannak ilyen lehetőségek.

Míg azt teljesen elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki mással induljak el, az simán előfordulhat, hogy utazás közben hosszabb-rövidebb időre csatlakozzak valakihez. Ez leggyakrabban csak pár óra, de volt már arra is példa – igaz, fiatalabb koromban – hogy hetekig tartó közös utazás lett egy alkalmi stoppolásból. Ilyenkor ugyanis rátalál az ember valakire, akivel tényleg egy a ritmusa, érdeklődése és nem kötelező, hanem természetszerűleg jó együtt lenni. Néhány ilyen nagyszerű találkozásból meg is maradt a barátság, vannak, akikkel évek, sőt évtizedek óta tartjuk a kapcsolatot.

Aki követi a közösségi oldalaidat láthatja, hogy tele vagy energiával, folyton mosolyogsz, tele van pozitív kisugárzással és energiával a legtöbb posztod. Mindig ennyire jókedvű és energikus vagy?

Nem mindig, de azt hiszem, az átlagnál gyakrabban. Nekem se teljesen kerek az életem, de a blog az utazásokról szól, úgyhogy az olvasók csak pont azt az oldalt látják, ami a csillogás. De az utazásoknak is vannak nehéz pillanatai, arról nem is beszélve, hogy az utazáson kívüli életemnek is. Képzelje el bárki a karácsonyt úgy, hogy nincs családja – se férje, se gyereke, se szülei, se testvérei. Na, azokon a napokon biztos nem irigyel senki. Szerencsére ez is megoldódott, egy nagyon kedves családnál szoktam tölteni a szentestét, de azért rettenetesen hiányoznak ilyenkor a régi ünnepek a szüleimmel.

Mi az, amit a legjobban szeretsz magadban?

Egyrészt azt, hogy amolyan keljfeljancsi vagyok. Ha valami elszomorít, elég gyorsan túlteszem magam rajta.

A kudarcok meg szinte szárnyakat adnak, több olyan eset is volt, hogy egy-egy pofon után úgy megráztam magam, hogy valami egészen nagyszerű dolog sült ki belőle.

Most például meg kellett szakítanom egy hathetes utazást már a második hét után Chilében, a járvány miatt inkább gyorsan hazajöttem. Egy-két napot tipródtam, hogy mit csináljak, de amikor megszületett a döntés, hogy irány haza, utána nem nyalogattam tovább a sebeket, hogy mennyit buktam ezzel, hanem egyből azt néztem, mi mindent tudok itthon csinálni, amire évek óta nem volt időm. Én nagyon jól viselem a karantént, végre hozzájutok olvasáshoz, régi filmekhez, szekrények rendezgetéséhez, és még sorolhatnám.

A másik pedig az, hogy igyekszem nagyon teljes életet élni – nem nézek hátra, nem tervezek nagyon előre, mindig megélem a jelent. Ha visszanézek, egészen fantasztikus, mennyi nagyszerű dolog történt velem –  nem csak utazások, de más élmények is. Néha megszólal valami dal, ami előhoz egy emléket – ilyenkor elmosolyodom, hogy mennyi, de mennyi klassz dologban volt részem. Egyszerűen nem voltak üresjáratok, elpazarolt évek az életemben. Voltak persze hibák vagy épp nehezebb, fájdalmasabb időszakok, de az is az élet része –  semmit nem bántam meg és semmit se csinálnék másként.

Nem kérdeztél rá, talán nem mertél 🙂 , de megválaszolom azt is, mit nem szeretek magamban. Az egyik az, hogy bár rengeteget javultam ebben, de még mindig érzékenyebb vagyok a kelleténél. Sokat rágódom olyan dolgokon, amikkel nem kellene foglalkoznom – leginkább akkor, amikor valamiféle igazságtalansággal találkozom. A másik pedig az, hogy mióta nincs napi rutinom, nem járok rendszeresen tornaterembe sem. Amíg dolgoztam, nem volt kérdés, hogy heti 2-3 alkalommal mentem edzésre, ebben a kusza életemben ezt elhanyagoltam. Szeretnék rá visszaszokni.

Többször láttam már, hogy a koroddal kapcsolatban is posztoltál, így nem titok, hogy elmúltál 50 éves. Hogy éled meg az idő múlását? Foglalkozol vele egyáltalán?

Nem különösebben. Néha elém kerül a facebookon, milyen sokan és sokat foglalkoznak azzal, hogyan minimalizálják külsejükön az idő múlását, de engem ez soha nem érdekelt. Eszem ágában nincs semmiféle beavatkozást végezni magamon és még csak nem is sminkelek. Igyekszem viszonylag egészséges életmódot folytatni és úgy gondolom, amíg hajt a kíváncsiság, hogy mindig kipróbáljak új dolgokat, nyitott maradjak újféle kalandokra, addig nem érzem magam öregnek. Szerintem ez jobban karban tart, mint valami ráncfelvarrás. De persze azt se ítélem el, aki inkább a külsejével foglalkozik – az az elvem, hogy amíg nem árt a környezetnek, embertársainak és az állatoknak, mindenki éljen úgy, ahogy neki a legjobb és ne törődjön senki véleményével.

Az sem rázott meg, amikor kerek születésnapokat ünnepeltem, sőt, igyekeztem hangsúlyosan megélni őket. A 40. születésnapomon például meghívtam egy vacsorára azokat az embereket, akik az életem különböző szakaszaiban a legtöbbet jelentették nekem, de személyesen soha nem találkoztak. A legjobb barát vagy barátnő az általános iskolából, középiskolából, amerikai ösztöndíjas évekből, kedvenc kollégák, stb. Hallottak már egymástól, de így nem ültek le egy asztalhoz korábban. Nagyon szuper este volt.

A 30. és 40. születésnapomat azzal is megörökítettem, hogy mindkét évben készítettem naponta egy-egy képet valakiről, akivel aznap találkoztam. Így átlapozva a két fotósorozatot, megelevenedik, hogyan és kikkel töltöttem egy évet 30 vagy 40 évesen – ott vannak a barátok, rokonok, de például a fodrász és a postás is.

Mit szeretsz ebben az életkorban, az életed ezen szakaszában?

A legjobb az, hogy nem akarok megfelelni senkinek és nem érdekel, ki mit gondol. Alapmottóm lett, hogy ha valakinek baja van velem, az az ő baja.

Természetesen a számomra fontos emberek szavára hallgatok, ha ők tanácsolnak valamit vagy figyelmeztetnek valamire, azt nagyon komolyan veszem. De már nem vagyok annyira mimóza, mint egy-két évtizede. Akkor képes voltam a mosdóban pityeregni, ha megbántott egy kolléga – akire egy pár év múlva már nem is emlékeztem. Pont ezt kellett megtanulni: ami ma hatalmas munkahelyi konfliktusnak vagy tragédiának tűnik, az öt-tíz év múlva már nevetséges.

Ma már jobban meg tudom ítélni, mi az, amin „érdemes” megbántódni és mi az, amin nem.

Bár ez nem volt tudatos építkezés, nagyon jó érzés az, hogy teljesen független tudok lenni anyagilag. Az állások megválasztása során kétszer is jókor voltam jó helyen, plusz elképesztő sokat dolgoztam – mind időben, mind felelősségben nagyon oda kellett tenni magam. Így viszont 45 éves koromban kvázi nyugdíjba mehettem. Most bloggerként ennek sok előnyét látom. Hasonlóan azokhoz a kollégákhoz, akik ezt megélhetésből végzik, időnként én is belemegyek cégekkel, turisztikai hivatalokkal kölcsönösen előnyös együttműködésekbe. A különbség az, hogy nálam ez nem létkérdés, mivel a blog inkább csak hobbi. Szakmailag kifejezetten élvezem ezeket a bartereket, megbízásokat, de soha nem muszáj elvállalnom semmit, ami kicsit is kényelmetlen lenne. Csak olyat vállalok el, amiben jó munkát tudok adni a cégnek, én is jól érzem magam és az olvasóimnak is hasznos, azaz egyaránt járjon jól mindhárom szereplő. Volt már rá példa, hogy az utolsó pillanatban kifaroltam egy többszázezer forintos megállapodásból, mert nem tetszett egy email hangvétele. És nagyon jó érzés volt, hogy ezt megtehettem.

Széles baráti köröd van, ezt is többször olvashatjuk. Mit jelent számodra a barátság és hogy tudod fenntartani ezeket a kapcsolatokat a hosszú utazások mellett?

Na, ez egy komoly probléma. Számomra nagyon fontosak a barátok, hiszen közeli rokonok híján ők jelentik a gyökereket. Nem is tudnám elképzelni, hogy a karácsonyt vagy szilvesztert máshol töltsem, ilyenkor a szeretteimmel próbálok minél több időt tölteni. De a sok utazás azzal jár, hogy nem vagyok benne napi szinten az életükben. Más az, amikor pár havonta leülsz valakivel és akkor csak nagyjából képbe hozzátok egymást, kivel mi van. És megint más az, amikor minden apró rezdülését tudod egy barátod életének. Amikor két utazás közt pár hetet otthon vagyok, minden áldott nap találkozom valakivel – ebédre, kávéra, sétára, mindegy is, a lényeg, hogy beszélgetni lehessen közben és minél inkább fel tudjam venni ezeket a fonalakat.

Milyennek látod a 45 év feletti nőket magad körül? Látsz-e különbséget a magyar és a külföldi nők mentalitása között?

Erre a kérdésre nem tudok igazán megalapozott választ adni.

Hány éves korodig szeretnéd folytatni ezt az intenzív utazgatást? Szerinted meg fogsz állni valamikor?

Ameddig csak bírom. Csak akkor állok le, ha már az egészségem nem engedi. Most nem tudom másképp elképzelni az életem – de aztán lehet, hogy jön valami, ami fontosabb lesz, nem tudhatom előre. Nagyon hiányzik az például, hogy legyen cicám – és ez ilyen életmód mellett lehetetlen.

Hol élnél a legszívesebben a világban és miért?

Csakis itthon, Budapesten, ahol fél szavakból is megértjük egymást az ismerősökkel.

Milyen terveid vannak az elkövetkező 5 évre?

Nagyjából ugyanazt szeretném csinálni, mint az elmúlt öt évben – sokat utazni, blogolni. Annyit kellene változtatnom, hogy kicsit több hangsúlyt fektessek a megfelelő étkezésre és rendszeres edzésre. Kiderült ugyanis nemrég, hogy inzulinrezisztenciám van, és a diéta mellett fontos lenne az izmok erősítése. No, például most a kényszerű itthonlét alatt ezekre is oda tudok figyelni.

Mi alapján választod meg a következő úticélodat? Mostmár csak az a fontos, hogy tényleg mindenhova eljuss, vagy a listáról még hiányzó országok között is van preferenciasorrend?

Elméletileg szeretnék mindenhova eljutni, de ezt általában fölülírja az, hogy épp hova vágyom leginkább. Tavaly ősszel például több hetet utazgattam Japánban, pedig ott voltam már, és vannak más országok is, ahova újra és újra visszatérek. Nem csinálok sportot az országok kipipálásából – ha összejön, boldog leszek, de ha nem, akkor is úgy érzem, teljes életet élek.

Ha tetszett az interjú és szívesen olvasnál másokról is az oldalunkon, itt szemezgethetsz!

—————

Kövess minket Facebookon és Instagramon!

Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesülj legfrisebb tartalmainkról!

HozzászólásokHozzászólások bezárása

Szólj hozzá

project_fifty

Tudsz élni!

Iratkozz fel hírlevelünkre!